A Frutti (teljes nevén Frutti karamella) karrierjében két jelentős időszakot különböztethettünk meg: az első, amikor a Frutti még kék és piros színű csomagolásban került forgalomba; míg a második, amikor már egységes kék-piros csomagolásban. Az első időszak számomra nagyon meghatározó volt: egy-egy zacskó Fruttit nővéremmel mindig szín alapján osztottunk el: nővéremé volt a piros, míg enyém a kék. Ez persze rengeteg vitára adott okot, ha nem egyenlő számban voltak a színek (és sosem voltak egyenlő számban), de hát azért végül mindig beletörődtünk. Két ízben került forgalomba: a piros ízben és kékes zöld ízben. Természetesen a csomagolásnak megfelelő volt a tartalom, így én piros ízű fruttit a ’70-es években nem igen ettem. Aztán beköszöntöttek a ’80-as évek, és a Frutti csomagolásában is markáns változás történt: egységes kék-piros csomagolópapír került a cukrokra, függetlenül a tartalomtól. A csomagolás változása az ízeket nem érintette. Mi lehetett az újítás hátterében, miért volt szükség az egységesítésre, nem tudom, de ez új korszakot nyitott a Fruttival addig kialakított kapcsolatomban. Ettől kezdve nővéremmel elfeleztük a zacskó tartalmát, és ekkortól a piros ízű Fruttikat is elkezdetm fogyasztani. Markáns különbség nem volt a két szín között. Mint minden karamella, a Frutti is gyorsan száradt, ezért gyakran már kiszáradva voltunk kénytelenek fogyasztani, de megfelelő idejű rágás után azért mindig elnyerte a megszokott nyúlós állagát. A csomagolása hasonlóan a Boci karamelláéhoz kétrétegű volt: egy vékony belső zsírpapír, és a külső csomagolás. A belső zsírpapír az esetek nagy részében annyira rá volt ragadva a Fruttira, hogy a részleges eltávolítás is nagy sikernek számított, így valamennyi papírt az ember a cukor társaságában rendszeresen elfogyasztott. A Fruttit jó volt rágni, általában 2-3 cukrot is összerágtunk, és nagyokat cuppantva őgyelegtünk az iskolai szünetekben a folyosókon, hátha valamelyik tanár azt hiszi, hogy rágózunk (ami akkor tilos volt tanítási időben), és akkor kajánul mutathattuk, hogy csak Fruttit eszünk.

A rendszerváltással egy időben a Frutti is eltűnt, megjelent helyette a MAOAM, ami íz világban és textúrában határozottan emlékeztet a Fruttira, csak éppen semmilyen gyerekkori emlék nem fűz hozzá. Sajnos.

Lehet ma is kapni? IGEN!

(Holnap: Az első McDonald’s Budapesten)

Szerkesztői üzenet:
A Retro Gastro eddig megszokott blog bejegyzései a végéhez közelednek, a holnapi lesz az utolsó ilyen jellegű poszt. De azért nem kell elköszönnünk, mert továbbra is minden munkanap egy új retro gasztro képet rakok ki a blogra, de immáron saját emlékeim nélkül. A kommentjeiteket továbbra is várom, és komment formájában én is írni fogok! Tartsuk meg közösen a Retro Gastro blog-ot! Üdv, R.G.

A Keménykalap és krumpliorr nemcsak azért jó gyerekfilm, mert jó, hanem azért is, mert megőriz sok-sok emléket a ’70-es évekből, mint például a kakasos nyalókát. Bagaméri vérebét piros kakasos nyalókára cseppentett altatóval kábítják el a gyerekek a filmben, mit sem bizonyítva jobban, hogy a kakasos nyalóka szerves része volt az akkori életünknek. A kakast celofán csomagolásban árulták, ami a legkisebb nedvességtől ráragadt a nyalókára, és ettől kezdve a celofánt lebontani a kakasról nem lehetett: legjobb megoldás az volt, ha a száraz celofán részeket leszedegettük, a többit pedig szopogatás közben köpködtük ki. A gyártás során a kakas széle nem került sorjázásra, így a nyalókázás első percei kicsit kellemetlenek voltak, amíg a kakas éles éleit gömbölyűre nem szopogattuk. A nyalóka műanyag pálcikáját többen gyűjtötték az osztályunkban különböző fegyvereket készítve belőle, így a pálcika eldobálása szóba sem jöhetett; egy-egy komolyabb csere tranzakciónál 5-10 pálcikával már jelentős alku pozícióba kerülhettem. A nyalóka kizárólag piros színben került forgalomba, de sajnos már a ’80-as évek elején eltűnt az ABC-k polcairól, helyet engedve az új slágernek, a Kojak nyalókának.

Lehet ma is kapni? IGEN!

Kérdések: Milyen ízű volt a kakasos nyalóka? Valaki találkozott-e nem piros kakasos nyalókával?

(Holnap: Frutti)
 

Indul a Retro Gastro vendégposzt!

Amennyiben ellenállhatatlan vágyad támad, hogy másokkal is megosztd poszt formájában a ’70-es, ’80-as évek gasztronómiai emlékeid, küldd el a retrogastro-vendegposzt@freemail.hu címre, és publikálom. Vendégposzt szabályzat: A poszt egy jól körülhatárolható témáról szóljon, kb. 1.500-2.000 karakteres legyen, lehetőleg korabeli képpel illusztrálva (amennyiben a kép az Internetről származik, a származási cím megjelölésével.) A többi majd kialakul.

A Nebuló grillázsos cukorka több szempontból is igazi retro csemege; már a neve is retro, a mai gyerekek nem is tudják mit kezdjenek azzal a névvel, hogy nebuló. Miért lett a nebulóból tanuló, és létezett-e olyan ige, hogy nebulni, nem tudom, minden erre vonatkozó információt örömmel veszek. Minden esetre ebben a posztban feltételezzük, hogy nebulni = tanulni, és ezt a feltételezést a továbbiakban ki is fogjuk használni.
A második ok, amiatt a Nebuló igazi retro csemege, hogy sehol nem sikerült fellelnem képi anyagot a Nebuló cukorkáról, ezért azt kell feltételeznem, hogy sem a cukorkáról, sem a celofán zacskójáról nem maradt fent emlék az utókor számára. Ha valakinek lenne egy–két zacskó Nebulója, amit bölcsen félretett válságosabb időkre, kérem egy fényképet küldjön, és ígérem, felrakom a posztra.
Általánosban az iskolánk zongoratanár nénije zenei előkészítőt tartott az elsősöknek, és akik jól nebultak, az óra végén cukrot kaptak. A cukros dobozban zöld (C vitaminos!!) cukorka és Nebuló közül lehetett választani. Nálunk otthon a Nebuló tiltó listán volt, mondván tönkreteszi a fogakat (A Dunakavics miért nem volt tiltó listán azt nem tudom…). Szóval az egyedüli mód, hogy Nebulóhoz jussak az volt, ha a zenei előkészítőn jól nebultam, és óra végén választhattam a cukros dobozból. Ez a cukros ösztönzés hatékony módszer volt, hogy jól nebuljunk, és ezzel együtt kicsit megszeressük a zenét.
A bordó cukormázba burkolt kb. körömnyi nagyságú grillázscukor 10 dekás celofán zacskós kiszerelésben került forgalomba. Fogvédő hatása valóban nem volt, de ez egy grillázscukorkától igazán nem elvárható. Hogy miért szűnt meg, miért nem lehet azóta sem kapni, és miért esett áldozatul a nebuló szó is, arra nincs magyarázat.

Kérdés: Kinek van képi emléke a Nebulóról? Volt-e olyan szó, hogy nebulni?

(Holnap: Kakasos nyalóka)
 

Indul a Retro Gastro vendégposzt!

Amennyiben ellenállhatatlan vágyad támad, hogy másokkal is megosztd poszt formájában a ’70-es, ’80-as évek gasztronómiai emlékeid, küldd el a retrogastro-vendegposzt@freemail.hu címre, és publikálom. Vendégposzt szabályzat: A poszt egy jól körülhatárolható témáról szóljon, kb. 1.500-2.000 karakteres legyen, lehetőleg korabeli képpel illusztrálva (amennyiben a kép az Internetről származik, a származási cím megjelölésével.) A többi majd kialakul.

A literes Pepsi és Coca kóla elengedhetetlen része volt a ’70-es évek iskolai bulijainak. Nálunk az osztályban ketten voltak, akiknek már sikerült szabad kézzel lecsavarni a literes kóla kupakját. A bulikon persze először mindenki próbálkozott, fiúk is lányok is, de a kupakok nem mozdultak. Voltak titkos módszereink, amire esküdtünk: volt aki, késsel körbe vágta a kupak alatti fémpántot, de ez csak az ujjak összevagdosásához vezetett; volt aki, az iskolaköpenyével markolta meg a kupakot, de mind hiába, a kupakok nem moccantak. Aztán miután a próbálkozásainkkal nem jártunk sikerrel, átadtuk a palackokat a legerősebbeknek: ilyenkor mindig körbe álltuk őket, ők megfogtak egy-egy palack kólát, és teljesen nekivörösödve csavarni kezdték a kupakokat. Aki hamarabb lecsavarta, az lett kikiáltva az osztály legerősebbjének. Nagy volt a tét, de valljuk be, nagy volt a feladat is! … és volt, hogy még ők sem jártak sikerrel. Tudtuk, hogy hiába kérjük Pálma nénit, a tanító néninket, hogy segítsen; ebben a küzdelemben esélytelen volt. Amikor már minden próbálkozás csődöt mondott, jött a csehszlovák svájci bicska (szép sötétpiros bicska, de a kereszt helyett egy suta embléma jelezte, hogy nem az, aminek látszik, és a pengéjébe is be volt gravírozva: Made in Czechoslovakia), amivel többször beledöftünk a kupakba, és végül a kupakon keresztül öntöttük ki a kólát.
Az akkori magyar ipart dicséretre, hogy a palackozó üzemek megfelelően üzembiztosan rögzítették a kupakokat. Nem volt panasz csöpögő kólára, ragacsos rekeszekre, összekólázott bolti polcsorokra. A kóla be volt zárva, ahogy ez egy palackozó üzemtől elvárható volt. A palackozó üzem nem tervezett azzal, hogy a kólát ki is kell egyszer juttatni az üvegből, az üzem feladata kizárólag a palackozás volt. A kibontás már egy másik iparágra maradt. Országszerte MGTSZ-ek melléküzemágai szakosodtak kupaknyitó eszközök gyártására. Voltak egyszerűbb kupakra húzható műanyag kupakok, és szofisztikált fogószerű nyitók. Minden család másra esküdött, de 100%-os nyitási technológia nem létezett. Akár tízszer egymás után is sikerülhetett kinyitni egy csodaszerszámmal a literes kólát, tizenegyedikre nyugodtan csődöt mondhatott, és maradt a kóla a palackban.

A mi családunk a diótörőre esküdött, és tényleg sok sikerélményem volt vele, de biztosra sosem mehettem vele. Aztán a nyolcvanas évek végén megjelentek a kétliteres pille palackok és műanyag kupakok, amik alapjaiban rengették meg a magyar társadalomnak a literes palackok fémkupakjaival hosszú évek alatt kialakított bensőséges kapcsolatát.

Lehet ma is kapni? Csavarós fémkupakosat már NEM!

Kérdés: Milyen más kupak nyitó eszköz létezett még?

(Hétfőn közkívánatra: Nebuló cukor)
 

Indul a Retro Gastro vendégposzt!

Amennyiben ellenállhatatlan vágyad támad, hogy másokkal is megosztd poszt formájában a ’70-es, ’80-as évek gasztronómiai emlékeid, küldd el a retrogastro-vendegposzt@freemail.hu címre, és publikálom. Vendégposzt szabályzat: A poszt egy jól körülhatárolható témáról szóljon, kb. 1.500-2.000 karakteres legyen, lehetőleg korabeli képpel illusztrálva (amennyiben a kép az Internetről származik, a származási cím megjelölésével.) A többi majd kialakul.

A Duna Csokoládégyár elévülhetetlen érdeme a Dunakavics! Harmadikos lehettem, amikor először kaptam zsebpénzt: heti öt forintot. Ez már akkor sem volt sok pénz, ezért jól be kellett osztanom. Harmadikban még nem járhattam egyedül haza az iskolából, így nemcsak a zsebpénz, hanem az elköltése is igen komoly korlátokba ütközött. Az iskolából hazafele útba esett egy közeli szemfelszedő, ahova édesanyám hetente kétszer betért: hétfőn leadta az elszakadt harisnyáit, és csütörtökön ment értük. (Létezik még szemfelszedő? Mennyibe került egy leszaladt szem felszedése?) A szemfelszedő mellett állt a környék trafikja, ahova betértem, amíg anyukám elintézte a leszaladt szemeket a szomszédban. A trafikba lépéskor mindig kellemesen mentolos dohány szag csapott meg. Sokáig elnézelődtem, hogy mire költsem az ötforintos zsebpénzem, de meglepetésszerűen végül mindig Dunakavicsot választottam. 2,40 Ft volt, így a heti két szemfelszedés alatt 20 fillér híján el tudtam költeni a zsebpénzem. A Dunakavics kinyitása külön tudomány volt. Kellő tapasztalattal nem rendelkezők gyanútlanul megfogták a celofán zacskó két oldalát, és erőteljesen széthúzták. A ragasztó engedett a húzásnak, majd a celofán azonnal továbbszakadt, és a cukor nagy része már a földön is volt. Persze én óvatosan bontottam, velem ilyen baleset nem fordulhatott elő, hogy a heti zsebpénzem felét a földre szórjam. A színes cukormázzal bevont földimogyorót imádtam, így nem volt nehéz a zacskó felét elpusztítanom mielőtt édesanyám megérkezett volna a szemfelszedőtől. A zacskó másik felét szívem szerint félreraktam volna későbbre, de sietnem kellett, mert otthon várt nővérem, aki hamar megtalálta volna a módját, hogy megszerezze tőlem. Ezért útközben elfogyasztottam a maradékot is, majd a zacskó alján összegyűlt cukormáz törmeléket gondosan kinyaltam. Mire hazaértem, a Dunakavics elfogyott. Hogy tudtam egy egész tanéven keresztül minden héten két zacskó Dunakavicsot megenni, nem tudom, de nagyon ízlett, és mai napig jó emlékeim maradtak meg róla. Aztán negyedikben a zsebpénzem is emelkedett, és egyedül járhattam az iskolából is haza, így már nemcsak a helyi trafik kínálatára voltam korlátozva. Ezek a változások nagyban hozzájárultak, hogy fokozatosan elmaradt a heti kétszeri Dunakavics, de a rajongás megmaradt. Mai napig a sós mogyorót Dunakaviccsal eszem: egy doboz sós mogyoróhoz egy zacskó Dunakavicsot keverek. Mert a földimogyoró csak így az igazi!

Lehet ma is kapni? IGEN!

Kérdés: A Dunakavics hungarikum, vagy gyártották külföldön is?

(Holnap: Fémkupakos literes kóla)

Indul a Retro Gastro vendégposzt!

Amennyiben ellenállhatatlan vágyad támad, hogy másokkal is megosztd poszt formájában a ’70-es, ’80-as évek gasztronómiai emlékeid, küldd el a retrogastro-vendegposzt@freemail.hu címre, és publikálom. Vendégposzt szabályzat: A poszt egy jól körülhatárolható témáról szóljon, kb. 1.500-2.000 karakteres legyen, lehetőleg korabeli képpel illusztrálva (amennyiben a kép az Internetről származik, a származási cím megjelölésével.) A többi majd kialakul.
 

A Melba kocka elengedhetetlen tartozéka volt a ’70-es, ’80-as évek ABC-k pénztárgépei mellett elhelyezkedő kis fehér állványnak (valahol kis műanyag kosár helyettesítette az állványt), ahonnan a vásárló az utolsó pillanatban is berakhatta a nélkülözhetetlen portékát a kosarába. Melba kockát sosem vett édesanyám, és a zsebpénzemet én sem költöttem rá, ehhez általában idősebb rokon néniktől lehetett hozzá jutni. Az ő retiküljükben mindig lapult néhány Melba kocka a púderes szelence mellett, amit kiosztottak köztünk, gyerekek között, ha válaszoltunk egy-egy bugyuta kérdésükre (pl. hányadikos vagy, melyik a kedvenc tantárgyad stb). Ha szerencsénk volt, a púderes szelence nem borult ki a ritiküljükben, és ilyenkor nem kellett a Melba kocka ezüst csomagolását megszabadítani a kellemetlen szagú púdertől. Ahogy gimnáziumi tanárom mondta, a Melba kocka egy tökéletes csonka gúla, mely okot ad mindenkinek, hogy megszeresse a matematikát. Ezzel a meghatározással fenntartásaim voltak, de ezt sosem osztottam meg a matematika tanárommal. A Melba kocka több ízesítésben került forgalomba, én inkább a színekre emlékszem, mint az ízekre. Frissességét a csonka gúla tetejének felülete határozta meg: ha homorú volt, akkor már kiszáradt, és a belső krém összeszáradtan húzódott meg a csoki burokban. (A Dianás cukor mellett azon is sokat gondolkodtam, hogyan juttatták be a gyárban a töltelék krémet a csoki burokba?)
Ahogy ritkultak a találkozások az idősebb rokon nénikkel, úgy kopott ki a Melba kocka a mindennapjaim közül. Az elmúlt időben azonban ismét rákaptam; minden tankoláskor a benzinkút pénztáránál veszek egyet, és nosztalgiázom, míg ki nem érek az autóig.

Lehet kapni ma is? IGEN!

Milyen ízekben árulták a Melba kockát?

(Holnap: Duna kavics)
 

A Szobi szörp a ’70-es évek egyik gasztro pillérje volt: a szénsavas üdítők és ivólevek (Sió!) igen drágák voltak, így maradt a szörp. Szörpből pedig csak a Szobi volt, abból is a két legnépszerűbb a jaffa és a málna volt, azokat ittuk felváltva. Akkor még nem vizsgáltuk az üveg papírján az összetevőket (valószínűleg sok gyümölcs tartalom már akkor sem volt), csak élveztük egész évben. Átlátszó sörös üvegben került kiszerelésre, de más volt a betétdíja, mint a zöld és barna sörösüvegeknek. (Tudja valaki, miért?) Nyaranta táborban a kútról húzott vödör friss vízbe öntöttünk egy üveg szobi jaffa szörpöt, majd mertük merőkanállal  bögréinkbe. Nem is volt annál jobb! A Szobi szörp egészen a 2000-es évek elejéig kapható volt, majd a gyár tönkrement, hogy a közelmúltban megújulva újra induljon a termelés.

Lehet ma is kapni? IGEN!

Milyen más szörpöt lehetett kapni a '70-es években?
 

(Holnap: Melba kocka)

A ’70-es ’80-as években az édesített sűrített tej két kiszerelésben volt kapható: konzerves és tubusos. A konzerves csehszlovák import volt, a tubusos hazai termék. Minőségben nem volt nagy eltérés, a konzerves talán egy kicsit sűrűbb volt. Fogyasztásuk azonban jelentősen eltért. A tubusost a szájunkra tapasztottuk, és kiszívtuk, a konzervesen két lyukat nyitottunk az egyiken ittuk ki, a másikon hagytuk, hogy a levegő behatoljon a konzervbe. Nem volt finom, sőt, kifejezetten émelyítő, de mégis ettük rendületlenül. 11 éves koromban jártam először külföldön: egy miskolci kirándulás alkalmával szüleimmel néhány órára átmentünk Csehszlovákiába. Napokkal korábban már nem tudtam aludni, annyira izgatott voltam, milyen is az a külföld. Kb. tíz kilométerre a magyar határtól hajtottunk át az első csehszlovákiai településen; azonnal kiszálltam az autóból, ahol a helyi vegyesbolt kirakata nyújtotta az első, felejthetetlen élményt: a kirakatban uszkve 20 konzerv sűrített tej, és ugyanennyi szilva befőtt állt katonás sorban. Semmi más. A vegyes bolt választéka ennél valamivel szélesebb volt, de a kirakat olyan mély benyomást gyakorolt rám, hogy azonnal négy konzerv sűrített tejet vettem a frissen váltott koronáimból, és elfogyasztásához azonnal nekiláttam. Ha addig szerettem is a sűrített tejet, ez a négy konzerv egy időre betette a kaput.

Lehet ma is kapni? IGEN

(Kedd: Szobi szörp)
 

Aki a ’70-es években volt gyerek, annak mogyorós csoki csak egy van: a piros. Hiába tűnt el az ABC-k polcairól már több mint húsz éve, ha mogyorós csokira gondolok, mindig a piros csomagolást, az egész mogyoró darabokat és a 3 cm széles létraszerű osztással ellátott csokitáblát képzelem el, minden osztásba beleírva: CSEMEGE. A legjobb minőségű csoki volt abban az időben, a macskanyelvvel versenyeztek kakaóvaj tartalomban, de íz hatásban és textúrában számomra abszolút első volt. A csoki nem kockákra volt osztva, hanem szeletekre, amiket harapni kellett. Általában kétfajta fogyasztási módot alkalmaztam: Vagy habzsolva törtem, haraptam, rágtam, törtem, haraptam, rágtam, vagy kifinomultabban a csokit először leharapdáltam a mogyorók körül, majd, sokáig csak az egész mogyorókat szopogattam, majd azokat is szétrágtam. Abban az időben mindenben az állandóság volt a legjellemzőbb: nem voltak termékújítások, nem dobtak piacra kisebb kiszerelésű, darált mogyorós, kekszes, nugátos stb. mogyorós csokit, tíz-húsz évig a gyártósorról ugyanaz a mogyorós csoki gördült le minden változtatás nélkül. És ezt így szoktuk meg, és így szerettük. Aztán jöttek a kényszerű évek, amikor a piros mogyoróst letaszították a élelmiszer polcokról a különböző nyugati édességipari termékek, hogy a közelmúltban ismét visszatérjen, bár kisebb és egyszerűbb kiszerelésben, de mégis az igazi mogyorós csoki: a Piros!

Lehet ma is kapni? IGEN!

(Holnap: Sűrített tej)
 

„Erényi Béla gyógyszerész Diana márkanéven hozott forgalomba mentolos sósborszeszt, amit 1907-ben védjegyeztetett és "Diana sósborszesz és kozmetikai cikkek" névre hallgató üzletében árult. Erényi amerikai stílusú reklámkampányt indított a Diana népszerűsítésére, amely végül ki is szorította a piacról a Brázay-féle készítményt. A Diana Ipari és Kereskedelmi Rt. 1910-ben - a gyártási jogokkal együtt - megvásárolta Erényi boltját, s ettől kezdve a zuglói Angol utcai üzemben készült a Diana sósborszesz, valamint egy sor vegyészeti, gyógyszerészeti, kozmetikai cikk és cukorka. Valószínűleg onnan került ki először a szemenként külön csomagolt "Dianás cukorka" is”. (Forrás: hvg.hu)

Valószínűleg minden generáció azt hiszi, hogy a Dianás cukorka az ő gyerekkorának terméke volt, így vagyunk ezzel mi is, és gondolunk vissza a ’70-es évek Dianás cukorkájára. Csomagolása az elmúlt 30 évben mit sem változott: egyesével fehérítetlen selyempapírba tekerve, az egyik végén megsodorva. (A szaloncukrot miért sodorják meg mindkét végén?) Ára darabonként 20 Fillér volt. A sósborszesz egy cukor burkon belül helyezkedett el. Sokat gondokodtam, hogyan juttatják be a gyárban a cukor burokba a sósborszeszt, de mai napig nem jöttem rá. (Valaki tudja?) Két fajtában létezett: csokoládé bevonatú, és natúr. Általános iskolában többször próbáltunk Dianás cukorkától berúgni, de sosem sikerült. Egyszer 20 darabbal próbálkoztam, de még csak nem is szállt a fejembe. Mindegy is, nagyon szerettem, és szeretem mai napig. A Dianás cukorka a nagy túlélők egyike, karrierje már majdnem 100 éves.

Lehet ma is kapni? IGEN!

Kinek sikerült valaha a Dianás cukortól berugnia? Hány cukor kell hozzá?

(Holnap: Piros mogyorós csoki)
 

„A Márka üdítőital 1973-ban, elsőként szőlőízben került a vásárlókhoz. A nagy sikerre való tekintettel a szabadalom gazdája, a Dél-alföldi Pincegazdaság nekilátott bővíteni a palettát: így született meg a málnás, az almás, majd a legendás meggyes Márka. Aztán ezeknek a napja is leáldozott lassan, és ezen már az ötven kupakért járó Márka-sorsjegy sem segíthetett. A nyolcvanas évekre, mikoris a 0,25-ös kiszerelés körülbelül négy forint ötven fillért kóstált (miközben a Coca-Cola literje ugyanekkor huszonkilenc forintba is belekerült, plusz persze az üvegbetét), a gyártását több üzemben leállították, egy időben már csak a Pest Megyei Pincegazdaság szentendrei telepén palackozták. A Márkát ma már a Promontorbor Rt. gyártja, kétliteres, fél literes, valamint két és fél decis, avagy szakzsargonnal „cumis” kivitelben. A régi ízek mellé pedig az évek során felsorakozott a bodza is.” (Forrás: http://www.strandolj.hu)

A Márka gyerekkorom egyik nagy kedvence volt. Legjobban a meggy Márkára buktam. Általános iskolában szorgosan gyűjtöttem a kupakokat, és ötvenesével küldtem a Hegedű utcába sorsolásra. Az Alkotmány utcai Centrál üzemi étteremben, ahova általános iskola alatt jártam tanítás után ebédelni, megállapodásban voltam a felszolgáló nénikkel, hogy a felszolgált Márkák kupakjait gyűjtik nekem. Azonban minden buzgóságom ellenére sosem nyertem. Ez persze nem csökkentette a Márka iránti elkötelezettségem. Egy 2,5 dl-es palack ára 3,60 volt (mint egy kiló kenyér), ami nem volt kevés, ha figyelembe vesszük, hogy egyheti zsebpénzem ekkor 10 Forint volt. A Márka azon kevés termékek egyike volt, ami meghódította a szocialista piacot, és emlékeim szerint Csehszlovákiában a magyar licenc alapján gyártották, és palackozták az itthoni üvegnél enyhén hoszabbb nyakú palackokban. Mint a legtöbb retro termék, a Márka is egy időben eltűnt az ABC-k polcairól, helyet engedve a a Fanta, Sprite stb. dobozos(!) üditőknek, hogy sok-sok évvel később méltán térjen vissza soraikba.

Mit lehetett nyerni az ötven Márka kupakkal? Volt valaki, aki nyert is? Milyen országokban forgalmazták?

(Holnap: Dianás cukorka)
 

A lengyel boci karamella a ’70-es évek édességiparának egyik csúcsterméke volt, a szocialista import egyik méltó büszkesége. Édességboltokban árulták kimérve, gondosan papírzacskóba csomagolva. A karamella kétrétegű csomagolásban került értékesítésre: egy vékony zsírpapírban volt beül, és egy vastag fehér-sárga-barna papírban kívűl, amin egy barátságos boci legelt. A cukorpapírnak volt két elálló füle, amit sosem értettem, hogy miért nem hajtanak rá a cukorra. Én mindenesetre mindig ráhajtottam. A belső zsírpapír az esetek nagy részében annyira rá volt ragadva a karamelléra, hogy a részleges eltávolítás is nagy sikernek számított, így valamennyi papírt az ember a karamella társaságában mindig elfogyasztott. A boci karamella frissen isteni volt: puha omlós. Gyakran azonban már kiszáradva került forgalomba, ilyenkor a belső zsírpapír csomagolást könnyebb volt eltávolítani, de a cukor az élvezeti értékéből sokat vesztett. Már a ’80-as évek elején eltűnt a boltokból, hogy a ’90-es évek elején nagy sikerrel térjen vissza. Eleinte a KGST piacokon árulták lengyel árusok, majd egyre több helyen jelent meg ismét. Mostanában leggyakrabban a BNV  vásárváros területén levő cukorka árusoknál sikerült vásárolnom, de cukorkás pavilonokban piacokon és vásárokban is fellelhető.

Lehet ma is kapni? IGEN!

Hogy hívták lengyelül a boci karamellát?

(Holnap: Márka üdítő ital)
 

"A Túró Rudi (eredetileg piros pöttyös alufóliába csomagolt) kakaós masszával bevont édeskés-savanykás túrórúd, Magyarország egyik legkedveltebb és legnagyobb múltra visszatekintő saját készítésű tejes desszertje. A Budapesti Tejipari Vállalat 1968-ban kezdte gyártani. Az eredetileg szovjet édesség (a Szovjetunióban egy túró-zsír-vaj keverékkel töltött őse már létezett „Eszkimó” néven) ötlete egy KGST-országok közti tanulmányút során került Magyarországra (feltehetően Deák Antal által) és kezdetben nem aratott nagy sikert, ezért előbb a mátészalkai Zalkatej tejüzembe helyezték a gyártást, majd párhuzamosan több tröszti vállalat gyártott ezen a néven terméket, eltérő csomagolásban. Egyetlen lajstromozott TÚRÓ RUDI védjegy volt, a Tejipari Vállalatok Trösztje javára lajstromozva." (Wikipédia)

Az én emlékeim szerint is az első Túró Rudik piros pöttyös alufóliás papírba voltak csomagolva, és két végükön a papír meg volt csavarva, mint egy szaloncukor. Az alupapír belső részén fehér zsírpapír volt, ami gyakran átnedvesedett, elszakadt, és ráolvadt a Túró Rudira. Íze savanykásabb volt, mint a mostanié, és gyakran meg is romlott, ilyenkor darabossá vált, és igazi savanyú túró íze volt. (Ma a 3 hónapja lejárt Túró Rudi sem romlik meg; megsavanyodott Túró Rudival már legalább 20 éve nem találkoztam. Vajon miért?) Aztán egy rövid időre eltűnt a ’70-es évek közepén, hogy ismét visszatérjen mit sem változva néhány évvel később. Azóta folyamatosan hódít, és talán az egyik legnagyobb presztízsnek örvendő magyar élelmiszermárka a piacon.

Lehet ma is kapni? IGEN!

Milyen Túró Rudi-szerű termékek voltak és vannak a piacon? Én a Turbó Rudira és Túró Csokira emlékszem, de biztos van más is.

(Hétfőn: Boci karamella)
 

A Pilóta keksz a Győri Keksz nagy klasszikusa! Igazi minőségi keksz volt a ’70-es években, hanyatlása azonban sajnos már a ’80-as években megindult, mára már alig őrzött meg valamit az egykori íz világából. Egykilós dobozos kiszerelésben árulták nagyon finom csoki töltelékkel. A keksz alsó része omlós világos színű (nem csokis!) kekszből készült, minden minta nélkül. Először mindig azt feszítettem le a fogaimmal a csoki krémről. Utána a csoki krémmel végeztem, és utána jött a csokiskeksz tető, aminek a mintázata megegyezik a mosatni mintázattal. Exkluzív volt, otthon csak nagy ritkán ettünk, általában ha vendégek voltak nálunk. Sokáig tartott a fénykora, hogy aztán meginduljon a gyors hanyatlás: először a finom csoki krémet váltotta fel valami szemcsés nugát jellegű krém, majd rögtön utána áldozatul esett az alsó világos szinű keksz rész. Utána már nem sok gasztronómia emlékem maradt, mert többet tiltakozásból nem fogyasztottam. A multi cégeknél mai napig jelen van a Pilóta keksz, és üzleti tárgyalásokon kávé mellé gyakran Pilóta kekszet szolgálnak fel. A legtöbb retró édességgel ellentétben ez sosem tűnt el az élelmiszerek polcairól, ezért sok szempontból talán nem is retró.

Lehet ma is kapni? IGEN!

Ki emlékszik a régi csoki töltelékre? Milyen mai termékhez hasonlít legjobban?

(Holnap közkívánatra: Túró Rudi)
 

A négercsók a ’80-as évek elején jelent meg a magyar édességipari termékpalettán. Az akkori szűk választék egy üde színfoltja volt, és nagy boldogan csaptunk le rá nővéremmel, amikor egyik este édesanyám négercsókkal tért haza az ABC-ből. A négercsók ostya alapon, színezett tojáshab csoki bevonattal. Talán az ízesített hungarocellre hasonlított legjobban csoki bevonattal. A Mese sajthoz hasonlóan a négercsók is megosztotta a társadalmat: volt aki, ki nem állhatta, és volt, aki rajongott érte. A mi családunk a négercsókkal a Mese sajthoz hasonló kapcsolatot alakított ki: azonnal az ehetetlen kategóriába sorolta, így a doboz négercsók hosszú hónapok kényszerű pakolgatása után végül kidobásra került. A plasztik doboza azonban nagyon jól felhasználható volt kisebb nagyobb biszbaszok tárolására: pl. fülbevaló, nyaklánc, aprópénz stb, amire nővérem azonnal igényt tartott. A négercsók ellenben a többi retro gasztró termékkel, nem hazai fejlesztés volt, Nyugaton is megtalálható volt az élelmiszer üzletek polcain, és megtalálható mind a mai napig.

Lehet ma is kapni? IGEN!

Ki az, aki szerette, és mi volt jó benne?

(Holnap: Pilóta keksz)
 

Különleges vagdalthús, de nekünk csak gyíkhús: a ’70-es ’80-as évek iskolai kirándulásinak, vándortáborainak, építőtáborainak, korházainak és a Magyar Néphadsereg hideg élelmezésének alapeleme volt. Mellé egy Mackó sajt, egy sertés májkrém és esetleg egy Sport szelet két vastag szelet kenyér társaságában, és kész is volt a hideg csomag, mely túlélte a rendszerváltását, kormányváltásokat, és mai napig fel-felbukkan a hideg étkeztetésben. Fontos tudni, hogy a gyíkús konzerv paraméterei megegyeztek a nyeles gránát fejméreteivel, így a Globus konzervgyár hamar átállítható volt gránát készítésre is. Lehet, hogy honvédelmi érdek volt a gyíkhús gyártásának életben tartása, és ezért erőltették ezt általános iskolától az elfekvőig. Én a Magyar Néphadsereg kötelékében kerültem közelebbi kapcsolatba a gyíkhússal: napi minimum egy gyíkhús konzerv elfogyasztására voltam kalibrálva, melyet soha nem konzervnyitóval, hanem bajonettel nyitottam. Csak később ismertem meg azt a kulturált felbontási módszert, ahol a konzerv mindkét végét körbe vágjuk nyitóval, majd szép fokozatosan az egyik végét nyomva a másik végén kedv szerinti karikákat szelünk.

Összetevők: marhahús, ivóvíz, sertéshús, gyártási szalonna, szeparált sertéshúspép, kukoricakeményítő, sertésbőrke, sertésfejhús, szeparált baromfihúspép, szójaliszt, részlegesen zsírtalanított zsírszövet, vöröshagyma, szójafehérje koncentrátum, marhafaggyú, konyhasó, fűszerek, stabilizátor (difoszfátok), antioxidáns (aszkorbinsav)

Lehet ma is kapni? IGEN!

Fontos kérdések: Van-e valaki, aki a ’70-es ’80-as években volt ifjú, és nem evett gyíkhúst? Milyen más neve volt még a gyíkhúsnak?

(Holnap közkívánatra: Négercsók)

A gumi cumi a ’70-es ’80-as évek magyar édességiparának egyik markáns terméke volt; a Limo népszerűségét talán nem érte el, de hasonlóan meghatározó volt azokban az években. Hogy ki volt a vásárlói célcsoport, nem volt teljesen világos, mi mindenesetre a felső tagozatban rendre gumi cumival a szánkban ültünk be földrajz órára.  Én általában a földrajz óra 10. percében végeztem a cukor lerágásával, és utána már csak a műanyag karika foglalatot szorítottam a fogaim között. Természetesen a gumi cumi meglehetősen megnehezítette a földrajz órán való részvételünket, több egyes kiosztására volt szükség, hogy előbb utóbb eltűnjön a szájunkból. Aztán egyszer csak eltűnt a boltok polcairól is, de lassan helyette megjelentek olyan nyugati édességipari termékek, amik feledtetni tudták velünk a hiányát.

Lehet kapni ma is? IGEN!

Ki emlékszik, mikor kezdték árusítani a gumicumit, és milyen ízekben? Árulták ezt más országokban is? Gumicukorból miért csak gumi maci és gumi cumi létezett? És a legfontosabb: Ki volt a vásárlói célcsoport?

(Holnap közkívánatra: Különleges vagdalthús)
 

A Lidl áruház nagyon dicséretes módon meghirdette a retro hetet, ami a tegnapi nappal megkezdődött. Természetesen már tegnap reggel ott jártam, hogy beszerezhessem azokat az alapvető termékeket, amiket gyermekkorom óta nélkülözni kényszerülök. A retro polc a pénztár mögött került elhelyezésre, rövid keresgélés után rátaláltam. Kisebb tömeg verődött összes a polc előtt, és ki-ki saját gyerekkori élményéről mesélt. Igazi jó hangulat alakult ki! Miután meghallgattam egy-két történetet, nekiálltam a retro termékek összegyűjtéséhez. Legnagyobb örömet a golyórágó, a piros mogyorós csoki és a szerencsi váras csoki sorozat szerezte, de persze a többi terméknek is nagyon megörültem. És ekkor csapott meg az igazi retro hangulat: többen észrevettük, hogy a medvecukor elfogyott. Üresen állt a doboza, méltón képviselve a ’70-es évek hangulatát. Több vásárló társam lázasan túrni kezdett a dunakavics és franciadrazsé környékén, hátha rábukkan egy meglapuló medvecukros dobozra, de mind hiába. Én már feladtam, hogy medvecukorral térjek haza; ha elfogyott, hát elfogyott. De nem így a többi retro vásárlótársam. Ők eltűntek, majd néhány perc múlva kosarukban medvecukorral felhalmozva érkeztek. Pult alól jutott nekik még egy doboz! És ekkor ismét a ’70-es ’80-as évek életérzése fogott el: nekem soha nem jutott azokból a kincsekből, amiket csak pult alól lehetett beszerezni. Ezért nem volt nálunk soha fenyőágacskás szaloncukor, és ezért nem volt soha Favorit biciklim. És ezért nincs most medvecukrom. És ezért volt igazán retro érzésem tegnap a Lidl-ben!

A ’70-es évek élelmiszeriparának vitathatatlanul legkreatívabb terméke a Mese sajt volt. Egyrészről a háromszögletű sajtok családjához tartozott, másrészről a csokoládés desszertekhez. Leginkább egy Mackó sajt alakú csoki krémmel összekevert Camping sajtra hasonlított. A termék rendkívül megosztotta a társadalmat: egy jelentős része már az említésétől is émelygett, a másik része viszont rajongott érte, és szabályosan függőség alakult ki. Emlékeim szerint a második rész jelentősen kisebb volt (nem is ismertem senkit, aki ide tartozott), mint az első, amelyhez én is tartoztam. Az első jelentős dilemmát az okozta, hogy vacsoránál vajas kenyérrel és párizsival együk, vagy utána desszertként. Ez a dilemma hamar megoldódott, mert nem voltunk hajlandóak semmilyen formában elfogyasztani, családunkban az ehetetlen kategóriába sorolódott. Mivel édesanyám ételt nem dobott ki, ezért még hosszú hónapokig álltak a háromszögletű Mese sajtok kerek dobozukban a hűtőben jobb sorukra várva. Ami viszont a Mese sajt becsületére legyen mondva, nagyon szép old timer autók voltak a címkéin, amiket én darabonként eltávolítottam a sajtokról, és a többi kincseim között őriztem. A Mese sajt felirata ugyanazokkal a betűkből voltak megformázva, mint az Esti Mese felirata a TV-ben, de azt továbbra sem tudom, hogy ez tudatosan alakították így, vagy a véletlen műve volt.

Lehet most is kapni? IGEN!

És álljon itt a legfontosabb kérdés: Volt, aki szerette a Mese sajtot?

(A holnapi poszt: Retro hét a Lidl-ben)
 

A ’70-es évek szaloncukor választéka három fajtára korlátozódott:

• ezüstpapíros, bevonat nélküli fondant három ízben
• aranypapíros, csokoládé bevonatú fondant három ízben
• fenyőágakkal és harangocskákkal díszített rózsaszín és kék celofános, aranypapíros, csokoládé bevonatú fondant három ízben.

Ebből az utolsó, a fenyőágacskákkal díszített exkluzív szaloncukor emlékeim szerint normál kereskedelmi forgalomba nem igen került, így erről sok emlékem nincs is. Először a parlamentben, (a minden évben megtartott) karácsonyi ünnepélyen jutottam hozzá, ahova mint jó tanuló kisdobost választottak ki harmadikos koromban. Egyébként főleg üzletek kirakatában elhelyezett karácsonyfákon, és egy-egy kiváltságos osztálytársam uzsonnás zacskójában láttam ilyet. Ebből kifolyólag emlékeim az ezüstpapíros és aranypapíros szaloncukorra korlátozódnak. Nálunk otthon mindig ezüstpapíros volt. Egy doboznyi cukor került a fára, egy doboz pedig a kamrába, amiből az ünnepek alatt szabadon ehettünk, feltéve, hogy a fán levő szaloncukrokhoz nem nyúlunk. A konzum szaloncukor három ízét nehéz volt meghatározni, inkább a színek szerint csoportosítottuk: a fehér volt a legfinomabb, talán a vanília íz dominált a sűrű cukoríz mellett, a rózsaszín is finom volt, íze puncs lehetett, a barna viszont kifejezetten rossz volt, a már akkor sem kedvelt Erigon kanalas gyógyszer ízére emlékeztetett leginkább. A csokoládé bevonatúval szemben az ezüstpapírosnak megvolt az az előnye, hogy a szaloncukrok kibontogatásával színek szerinti preferenciáink alapján tudtuk elfogyasztani: először a fehérrel, majd a rózsaszínnel végeztünk, a barnák viszont sokáig a dobozban maradtak, és csak igen-igen lassan fogytak. Mivel a szaloncukor nem volt csokoládéba mártva, a kiszáradás ellen semmi nem védte. Az esetek nagy részében már az üzletekbe is kiszáradtan érkezett, és került a kamránkba is. Ilyenkor elharapni képtelenség volt: próbálkozásaink nyomot hagytak a cukron; fogaink lenyomata úgy maradat a szaloncukor felületén, mint a fogászati viaszban. Egészben való elszopogatáshoz viszont túl nagynak bizonyult, azzal sem jártunk sikerrel, ezért minden évben a keménységhez alkalmazkodó hasítási technológiát alkalmaztunk: volt, hogy egyszerű kés megtette, volt hogy diótörőt vagy kalapácsot kellett használnunk. És volt egy olyan évünk is, amikor a szaloncukor nem száradt ki, és segédeszközök nélkül fogyasztható volt.

Lehet ma is kapni bevonat nélküli fondant szaloncukrot? Hol lehetett hozzájutni az ágacskás harangocskás exkluzív szaloncukorhoz? Ilyet árulnak még?

(Holnap közkívánatra: Mese sajt)
 

A ’70-es ’80-as években az Utasellátó termékei nemcsak azért számítottak csemegének, mert finomak voltak, hanem azért is, mert nehezen voltak elérhetőek. Az Utasellátó a pályaudvarokon és az étkező kocsikban volt jelen, termékeit is itt forgalmazta. Mivel évközben ritkán fordultam meg étkezőkocsikban és pályaudvarokon, ezért utasellátós élményeim főleg nyárról származnak. Hogy miért nem forgalmazták az utasellátós termékeket közértekben, ABC-kben, az az akkori rendszer titkainak egyike volt, mely életben tartotta, sőt élhetővé tette azokat az éveket. Az Utasellátó desszert palettáján jelen voltak különböző színű alumínium papírba csomagolt csoki kockák, de jelentőségük eltörpült a csoki rolád mellett. A csoki rolád finom volt; belül piskóta és csoki krém, kívül csoki bevonat, mindez celofánpapírba burkolva, mint egy nagy szaloncukor. A termékleírást, mintegy megtűrve, egy kis fehér papíron (mindig zsírosra ázva!) a celofán és a rolád közé szorították. A csoki rolád fogyasztásának titka az volt, hogy vásárlás után azonnal meg kellett szabadítani a celofántól, így esély volt arra, hogy a celofán teljes méretében elváljon a csokitól, és ne a szájból kelljen a megrágott celofán darabokat kihalászni. Természetesen ennek a fogyasztási módnak ellentmondott a fokozatosság elve: a celofánt fokozatosan hajtottuk hátra, ahogy haladtunk a rolád elfogyasztásával, ezzel óhatatlanul előidézve a celofán beszakadását, mely reménytelenné tette a rolád sikeres meghámozását. Innentől kezdve a celofán eltávolítására tett minden további erőfeszítés hiába való volt, és egyben növelte az ujjakon és a tenyéren a csoki réteg vastagságát. Mindezen viszontagságok ellenére szerettük? Igen, nagyon!!!

Lehet most is kapni? IGEN! (Gyártja: Szabó István, 8625 Szolád, Kossuth Lajos út 91.)

Fontos kérdések: Milyen más utasellátós termékek voltak? Volt-e más ízesítésű rolád? Volt-e biztos módszer a celofán eltávolítására úgy, hogy a kéz végig csoki mentes maradjon?

(Holnap a konzumszaloncukorról írok. Az ezüstpapírosról!)
 

Vitathatatlanul a ’70-es évek napközis sikerebédje a bableves, piskóta csokiöntettel volt. A bableves ilyenkor háttérbe szorult a piskóta csokiöntet mellett (volt úgy is, hogy gulyás volt vagy húsleves). Már délelőtt pletykák keringtek az iskolában, szünetben a testvérek vitték a hírt az egyik osztályból a másikba, hogy aznap piskóta csokiöntettel lesz. A mi osztályunk kiváltságos helyzetben volt, mert osztálytársunk, Csicsovszki Zoli anyukája az iskola konyháján dolgozott, így Csicsó már a tízórai alatt biztos információt kapott anyukájától az ebédről. Ha megtudtam a nagy hírt, szünetben rögtön rohantam a nővéremhez, és elújságoltam. A hír futótűzként terjedt az iskolában. Az utolsó órán már alig figyeltünk, mindenki az ebédre koncentrált. A piskóta csokiöntettel egy kocka piskóta volt, amire egy nagy merőkanálnyi híg csokiszószt öntött a konyhásnéni (a mozdulatot még most is látom). Mindig leveses tányérban kaptuk, és kanállal ettük, mert az öntet tényleg levesnyi mennyiség volt. Összesen egy baj volt vele: nagyon hamar elfogyott. Gyorsan kinyaltuk a tányért, és utána sóvárogva néztük azon osztálytársaink tányérját, ahol ha részben is, de volt még a piskótából. Ritkán volt ebédre, annál nagyobb volt a sikere. Miért nem volt gyakrabban? Otthon miért nem készített édesanyám, és étteremben miért nem lehetett kapni? Ezeket soha nem firtattam, csak újra és újra vártam a nagy napot, hogy piskóta csokiöntettel legyen az ebéd a napköziben.

Fontos kérdések: Minden iskolában volt piskóta csokiöntettel? Valaki valaha ette ezt otthon is vagy étteremben? Létezik piskóta csokiöntettel ma is a napközik ebédválasztékában?

(Holnap közkívánatra: Utasellátó csokirolád)
 

A ’70-es évek szocialista édességiparának egyik remeke (mely a mai piacgazdaságban is velünk maradt): a téli fagyi. A közértekben és ABC-kben a pénztár melletti kis fehér rácsos polcokon lehetett fellelni, de kizárólag a téli hónapokban. Ha megpillantottam a pénztár melletti polcon, addig nem tágítottam, amíg édesanyám kosarába nem tehettem. A pénztár közelsége ilyenkor nekem kedvezett, mivel édesanyám a közért ezen területén már csak kisebb vitákba mert bocsátkozni velem, mivel a pénztáros néni és a sorban állók általában csatlakoztak a kettőnk között kialakuló vitába, és ilyenkor legtöbbször az én pártomat fogták: „Milyen egy önző anya! Nézzék, a Filtolból több dobozzal is vett magának, de a gyereknek egy kis csokoládéra is sajnálja a pénzt.” … és hasonlók. A közértben mindig számíthattam a felnőttek és a pénztáros néni szolidaritására, így kezdtem elszemtelenedni: volt, hogy rögtön két téli fagyit is követeltem, hisz nyáron is kétgombócos fagyi járt nekem. És édesanyám kosarában mindig volt valami, amivel kivívta a sorban állók és a pénztáros néni rosszallását, így a két téli fagyi is hamar a kosarába került. A téli fagyi nem tartozott az édességipari csúcstermékek közé, mégis nagyon vonzott, hogy télen is tudok fagyit enni. A fekete csoki záró réteg volt a fagyi legízletesebb része, de kedveltem a tölcsér aljáig meghúzódó kakaós krémet is. A kakaós krémet csak erős nyelvizmokkal lehetett nyalni, aki ilyenekkel nem rendelkezett az együtt harapta a tölcsérrel. A közért kijáratánál azonnal kiszabadítottam a tölcsért a celofán csomagolásból, hogy az utcán büszkén nyalhassam, hátha a járókelők azt gondolják, hogy hagyományos fagyi (amit télen egyébként nem lehetett kapni, így senki nem gondolhotta), és hadd irigykedjenek. A téli fagyi túlélte a rendszerváltást, a hazai édességipar jelentős átrendeződését, és mai napig az élelmiszer termékpalettát szinesíti. Nagy örömömre a héten a Ráday utcai CBA-ban a megszokott helyen, a pénztár melletti polcon leltem rá. A minőség a régi, az ára már nem 2,40, de még mindig méltányos: 69 Ft.

Fontos kérdések: A csokis ízesítésen kívül volt más íz? Ha nem volt, vajon miért nem? Volt valaki, aki nyáron is tudott venni belőle?

Nekem ennyi. Más emlékek?

(Hétfőn a napközis „piskóta csokoládéöntettel”-ről fogok megemlékezni.)
 

LIMO: Gyümölcsízű pezsgőpor. Vízben felkeverve kellemes, gyümölcsízű pezsgő üdítőital készíthető - állt a kis alumínium tasak hátoldalán. Három ízben került kereskedelmi forgalomba: citrom, narancs, meggy. Biztos csereeszköznek bizonyult az iskolában: két zacskó Limóért kaptam egy vízállós naptárt, szintén két zacskóért egy sportszeletet vagy egy golyórágót.

A Limot vízben felkeverve soha nem fogyasztottam, kizárólag mutatóujjal; ami a tasakban ráragadt az ujjamra azt lenyaltam, majd vissza az ujjat a tasakba, és ismét előröl. Ha a tasakon nem megfelelően nagy nyílást téptem, az ujjam hozzáért a tasak oldalához, és ekkor kezdődtek a problémák: a tasak pereme nyálassá vált, és kezdett a Limo a tasakra ragadni, így csökkentve az addig hatékony benyálazott ujj technológiát. Egy-egy Limo elfogyasztása után az ujjam és a nyelvem piros, narancssárga vagy sárga lett, és ezektől az árulkodó jelektől órákig nem tudtam szabadulni. Természetesen a Limoból megkínáltam az osztálytársaimat is, ahogy ők is megkínáltak engem: ilyenkor ők is a nyálas mutatóujjukkal nyulkáltak a Limos tasakomban, de ez nem okozott problémát.
Aztán ahogy izmosodott a magyar ipar, úgy változott a Limo kiszerelése: megjelentek a műanyag üveges Limok. A fogyasztása jelentősen nem változott, csak annyiban, hogy szükség volt mindkét kezemre: egyikbe kiszórtam a Limot, a másik kezem mutatóujjával pedig mártogattam úgy, ahogy azelőtt a tasakba. Aztán lassan eltűnt a Limo a boltok polcairól, és ennyivel a következő generáció is szegényebb lett.

Lehet kapni ma is? Igen, a Cora ismét forgalmazza.

Volt más Limo fogyasztási technológia is? Volt aki valaha felkeverte vízben?

Nekem ennyi. Más emlék?

(Holnap a téli fagyiról írok!)
 

(A tegnapi bejegyzés folytatása.) A ’80-as évek gasztronómiáját dicsérte, hogy hónapok alatt kiépült az egész országban a hamburger, hot-dog bódéhálózat (ohne franchise!), ahol ugyanolyan megjelenésű és minőségű félig kilógó salátalevelű, csalamádés, kecsápos puffancs hamburgert lehetett kapni. Ez egyfajta biztonságot teremtett; a hamburger minőségében feltétel nélkül bízhattunk az ország egész területén. Így teltek a hamburgeres békeidők, míg a Taverna berobbant a City Grill étteremlánccal. Mi is volt a City Grill? Egy gyorsétterem hálózat? Nem, annál sokkal több: Egy életérzés! A NYUGAT! Itt a hamburger háttérbe szorult, és a modern belsőterekkel kialakított éttermek csillogása, a gyorséttermi egyenruhákba öltözött kiszolgálók, a tálcákon egyszer használatos reklámalátétek, saját logós eldobható poharak (tetővel!), eldobható műanyag dobozok domináltak.

A City Grill a szocializmus folyamatos praktikus és olcsó megoldásaival szemben egy pazarló, fogyasztói társadalom első pillérét rakta le, amit persze akkor nem tudtunk. Tudat alatt élveztük a pazarlást, a hamburgeres dobozok, üdítős poharak elegáns szemetesbe csúsztatását, ahogy ezt a Charlie Angyalaiban láttuk. Eltűnt a kelet-nyugat közötti szakadék; a City Grill falain belül egyenrangúnak érezhettük magunkat a nyugati országok polgáraival. Jó volt-e a City Grill-es hamburger? Hát persze, a legjobb! Ha tehettem minden nap azt ettem, finom puffancsból készült, nagy szelet húspogácsával. Süteménynek rétest, túrós táskát és más cukrászterméket árultak, ami mai napig nagyon hiányzik az itthon megtelepedett nyugati gyorsétterem láncok kínálatából. Az első City Grill a budapesti Váci utcában nyílt, de gyorsan követte őt a Bajcsy-Zsilinszky út Alkotmány utca sarkán álló Márka önkiszolgáló étteremből kialakított City Grill is. Ez volt a törzshelyem. Az asztalokhoz csuklós karokon 4-4 modern műanyag szék kapcsolódott, ezzel maximalizálva egy-egy asztaltársaság létszámát 4 főben, mivel a székek szabadon való átcsoportosítását a csuklós karok nem tették lehetővé.

Így teltek a boldog iskolás éveim, és ehhez a boldogsághoz a City Grill-es hamburgerezések tevőlegesen hozzájárultak.

Fontos kérdések: Hol voltak még az országban City Grill éttermek? Mikor és miért szűnt meg? Más szocialista országokban is voltak hasonló kezdeményezések?

Nekem ennyi. Más emlékek?

(Holnap a LIMO-ról fogok írni!)